Térkép

Régi magyar sertésfajta vagyok, négy színváltozatom – szőke, fecskehasú, vörös és fekete – terjedt el. A XX. század közepén csaknem kihaltam, de sikerült megmenteni, és mára világhírűvé váltam. Különleges minőségű húsomat Spanyolországtól Japánig nagyra becsülik, de sokan tartanak hobbiállatként is érdekes megjelenésem, göndör („bárány”) szőrzetem miatt.

Gyapjúm durva, hosszú, tincses, színe lehet fehér (krémszínű, barna pofával és lábakkal) vagy koromfekete. Különlegességem, hogy a szarvam mindkét nemnél (a kosoknál és az anyajuhoknál is) V-alakban elálló, egyenes, és dugóhúzószerűen, sokszorosan csavart!

A hortobágyi rokonaimmal ellentétben az én szarvam nem egyenesen felfelé álló, hanem hatalmas csiga alakban hajlik hátra és oldalra (a nőstényeknek kisebb sarló alakú szarvuk van, vagy szarvatlanok). Gyapjúm hófehér, hosszú és leomló, a fejemen és a lábaimon viszont jellegzetes fekete vagy barna foltok, „pöttyök” díszlenek. Kiválóan bírom a zord hegyvidéki időjárást.

Gyapjúm hullámos, pehelyszál, többnyire fehér színű. Hegyi változatom rövidebb lábú, tömöttebb testalkatú, alföldi változatom hosszabb lábú, nyúltabb testű. Többnyire szarvatlan vagyok, de ha ritkán fejlődik szarvam az sarló vagy csiga alakú.

Rendkívül ellenálló vagyok a zord időjárással szemben; az 1970–1980-as évekre szinte teljesen eltűntem hazánkból, de 2009-ben zempléni gazdák és egyesületek összefogásával visszatértem Magyarországra.

Ősöm az üregi nyúl. Nagy füleim a fenyegető zajok beazonosítása és a hőháztartás miatt fontosak, mivel kevés verejtékmirigyem van. A növényeket nehéz megemészteni, így a megevett rostokat gyomrunk helyett vakbelünkben dolgozzuk fel. Az itt képződő "lágy bélsár" újbóli felvételével és megemésztésével sok fontos tápanyaghoz (fehérjék, vitaminok) jutunk.

Ősöm a nyári lúd; különlegességem, hogy a hátamon és a szárnyamon lévő fedőtollak szalagszerűen meghosszabbodtak és gyönyörűen visszakunkorodnak, mintha dauerolták volna őket.

Ősöm a vadon élő nyári lúd; fehér, tarka és fodros változatban is előfordulok, és olyan bátor vagyok, hogy a betolakodókat sziszegve, kitárt szárnyakkal kergetem el.

Tejem rendkívül egészséges és tápanyagokban gazdagabb a tehéntejnél; hosszabb szőröm miatt kiválóan alkalmazkodom minden időjáráshoz, és lehetek szarvalt vagy szarvatlan (suta) is.

Ősi lóféle vagyok, a Kárpátok pónijának is neveznek; az eurázsiai tarpán és a Przewalski-ló (taki) jellegzetességeit hordozom, színem pej, fekete, fakó vagy egérfakó, hátamon gyakran sötét szíjalt csíkkal.

Időszámításunk előtt 4000 évvel Afrikában háziasítottak, és mindhárom vadszamár-alfaj (núbiai, szomáliai, atlaszi) részt vett a kialakulásomban; nem makacs vagyok, csak óvatos, ezért veszély esetén inkább megállok.

Másik nevem néma kacsa, mert a többi kacsával ellentétben nem hápogok, hanem halk, sziszegő-fújtató hangot adok ki, a csőröm tövét és szemem környékét pedig élénkpiros, bibircsókos bőrdudorok díszítik.

A költési időszakban a gácsér feje smaragdzölden csillog, ám nyáron a hímek lecserélik színes tollaikat, és néhány hétig pontosan úgy néznek ki, mint a barnás, rejtő-színű tojók.

Ősöm a vadon élő tőkés réce; leggyakrabban hófehér, ritkábban vadas, tarka és barna színben ismernek, a tollazatomat pedig a farkam tövénél lévő faggyúmirigy váladékával teszem vízhatlanná.

Ősöm az amerikai vadpulyka; hazánkban a rézpulyka és a bronzpulyka (Erdélyben a tarka is) ismert, a kakasok pedig udvarláskor legyezőszerűen szétnyitják a farkukat, miközben a csőrük feletti húsos függelék megnyúlik és elvörösödik.

Őseim a vadtyúkok (bankiva, jávai, ceyloni és szürke dzsungeltyúk); a magyar tyúknak fehér, fogolyszínű, sárga és kendermagos, az erdélyi kopasznyakúnak fehér, fekete és kendermagos változata van, és kiválóan tűröm a szélsőséges időjárást.

A kutatók őskori barlangrajzok, csontleletek és korabeli leírások alapján, ősi jellegeket őrző szarvasmarhafajták keresztezésével kísérelték meg „feltámasztani” az őstulkot. Az első programot a Heck testvérek indították az 1920-as években, majd a Tauros és az Uruz projektek követték, Magyarországon pedig a Hortobágyi Nemzeti Park Pentezugi rezervátumában 1997 óta zajlik a rekonstruált őstulok tenyésztése.

Igazi hegyi akrobata vagyok: szétterpeszthető lábujjaim, hosszú, rugalmas talppárnájú patáim és jól fejlett fattyúkörmeim segítségével nem süllyedek el a hóban, és a legmeredekebb sziklákon is biztosan megkapaszkodom. Néhány perc alatt akár ezer méter szintkülönbséget is képes vagyok felfelé mászni, 2 méter magas és 6 méter hosszú ugrásokra vagyok képes, egyenetlen sziklás talajon pedig 50 km/h sebességgel is tudok f...

Sokan azt hiszik, hogy a gímszarvas „felesége” vagyok, pedig egy teljesen önálló, kecses szarvasféle faj vagyok! Az őzbakok rövid, legfeljebb háromágú agancsot viselnek, amelyet késő ősszel elhullajtanak, veszély esetén pedig kutyaugatásra emlékeztető hangon riasztanak, és kifehéredik a fenekükön lévő szőrfolt, a „tükör”.

A novemberi párzási időszakban, a berregés során a kosok egymásnak futnak és hatalmas csattanással összefejelnek a nőstényekért: az ívelt muflonszarv – más néven csiga – és a vastag, levegőkamrás koponya felépítése segíti őket abban, hogy ne kapjanak agyrázkódást! A szarvasok agancsával ellentétben a muflon szarvának növekedése egész életén át tart, és soha nem hullik le.

Októberben, a barcogás idején a bikák a barcogóhelyért csapnak össze, és agancsukkal, valamint mellső patájukkal 1–2 méter hosszú, 10–30 cm széles, ovális „barcogóteknőt” ásnak a földbe. A domináns bika a barcogóhely közepén lévő teknőben fekszik, a tehenek pedig maguk választják ki a számukra legvonzóbb bikát!

A vérszívó élősködők (kullancsok, bolhák) ellen úgy védekezem, hogy meghempergek a hűsítő sárban (dagonyázom), majd egy alkalmas fánál ledörgölöm a megszáradt sárréteget – és vele együtt az élősködőktől is megszabadulva, tisztán távozom!

A szeptemberi szarvasbőgés idején az erdőben különböző méretű bikák bőgnek, és amikor két bika találkozik, összeakasztják az agancsukat, hogy megküzdjenek a tehenekért – végül az erősebb, nagyobb bika nyer, és bőgve elkergeti a gyengébb ellenfelét.

Nem a teliholdnak üvöltök, hanem így tartom a kapcsolatot a falkatársaimmal, erősítem az összetartozásunkat, és több kilométeres távolságból jelzem a szomszédos falkáknak, hogy ez a vadászterület már foglalt. Egyetlen éjszaka alatt akár 40–60 kilométert is képes vagyok ügetve megtenni.

Októberben, a barcogás idején a bikák a barcogóhelyért csapnak össze, és agancsukkal, valamint mellső patájukkal 1–2 méter hosszú, 10–30 cm széles, ovális „barcogóteknőt” ásnak a földbe. A domináns bika a barcogóhely közepén lévő teknőben fekszik, a tehenek pedig maguk választják ki a számukra legvonzóbb bikát!

A szikaszarvas bika agancsának fejlődése mindössze 120 nap alatt megy végbe: január–februárban hullajtja el a régit, márciustól szeptemberig dús vérellátású háncs (barka) alatt növeszti az újat, októberre pedig kialakul a kész agancsa. A gímszarvas mély bőgésével ellentétben a szikabikák magas, éneklő-fütyülő hangon hívják a teheneket!

Télen nem valódi téli álmot (hibernációt) alszom, mint a sün vagy a pele, hanem úgynevezett téli nyugalmi állapotba vonulok a barlangomba: a testhőmérsékletem csak néhány fokkal csökken, így ha megzavarnak, bármikor fel tudok ébredni! Látszólag cammogó mozgásom ellenére rövid távon akár 50 km/h sebességgel is tudok futni.

Füleim csúcsán 4–5 cm hosszú fekete szőrpamacs („ecsetfül”) ül, amely antennaként segít felerősíteni a legapróbb erdei neszeket is: akár 70 méterről meghallom egy egér motoszkálását a hó alatt! Hatalmas, szőrös mancsaim télen hótalpként működnek, a farkam pedig feltűnően rövid és fekete végű.

Füleim csúcsán 4–5 cm hosszú fekete szőrpamacs („ecsetfül”) ül, amely antennaként segít felerősíteni a legapróbb erdei neszeket is: akár 70 méterről meghallom egy egér motoszkálását a hó alatt! Hatalmas, szőrös mancsaim télen hótalpként működnek, a farkam pedig feltűnően rövid és fekete végű.

Nevemet onnan kaptam, hogy a táplálékomat gyakran a vízbe mártom és a mellső mancsaim között forgatom – de nem azért, mert meg akarom mosni, hanem mert a víz felpuhítja a mancsom bőrét, így az érzékeny tapintóidegeimmel vakon is „kitapogatom” a víz fenekén a rákokat és csigákat! Mellső mancsaimmal még a kilincseket és a reteszeket is ki tudom nyitni.

Vadászat közben úgynevezett „egerésző ugrással” kapom el a zsákmányt: a fülemmel bemérem a fű vagy a hó alatt szaladó pocok neszét, majd magasra a levegőbe szökkenek, és mellső mancsaimmal pontosan a pocokra csapok le! Hosszú, dús farkamnak – a „lomposnak” – a futás közbeni egyensúlyozásban van szerepe, télen pedig meleg sálként az orrom köré tekerem alváskor.

Hajlékony gerincemnek és keskeny vállamnak köszönhetően minden olyan szűk résen és föld alatti járaton átférek, ahová a fejem befér! Amikor nagyon boldog és játékos vagyok, felpúpozott háttal, ugrándozva és „kotkodácsoló” hangot hallatva járom a híres „görénytáncot”.

A tojónak és a növekedő kiscsibéknek létfontosságú a fehérjedús rovartáplálék, amelyet sajnos sokszor veszélyeztet a növényvédő szerek és rovarirtók használata. Mivel szinte mindig a sűrű fűben bujkálok, legtöbbször csak a kakas jellegzetes, háromtagú „pity-palatty” kiáltása árulja el a jelenlétemet – ezért hívnak a néphagyományban pitypalattymadárnak is!

Októbertől áprilisig – közel 7 hónapon át – valódi téli álmot alszom (hibernálok) egy fa odvában, mohafészekben: német nevem (Siebenschläfer) tükörfordításban „hétalvót” jelent!

A borzvár többszintes, labirintusszerű építmény, amelynek 2–80 darab, vízszintes irányban ovális kijárata van (előtte teknőszerű földkupaccal); a járatok hossza 100–360 méter, mélysége 62–124 cm, területe 300–740 m², és generációk használják! A kijáratok közelében külön földbe kapart ürítőhelyeket, úgynevezett latrinákat (8–78 db) tartok fenn, ősztől tavaszig pedig téli nyugalmi állapotba vonulva sokat alszom odalent...

Nem elvadult házimacska vagyok, hanem egy ősi, vadon élő faj (a házimacska őse az afrikai fakó vadmacska volt)! A cirmos házimacskától arról tudsz biztosan megkülönböztetni, hogy dús, tompa végű farkamon 3–5 különálló, zárt fekete gyűrű látható, a farkam vége pedig mindig koromfekete.

Alkonyatkor és éjszaka a családom tagjaival közösen, magas, panaszos, szirénázásra emlékeztető kórusban üvöltünk: a hangunk úgy váltakozik, mintha egyszerre kétszer-háromszor annyi sakál szólna a sötétben, mint ahányan valójában vagyunk! Mellső lábam két középső ujjának talppárnája hátul összenőtt, így a lábnyomomat a szakemberek könnyen megkülönböztetik a rókáétól és a kutyáétól.

Nem elvadult házimacska vagyok, hanem egy ősi, vadon élő faj (a házimacska őse az afrikai fakó vadmacska volt)! A cirmos házimacskától arról tudsz biztosan megkülönböztetni, hogy dús, tompa végű farkamon 3–5 különálló, zárt fekete gyűrű látható, a farkam vége pedig mindig koromfekete.

Tollazatomnak kétféle színváltozata van: léteznek szürkésbarna és rozsdavörös macskabaglyok is, amelyek tökéletesen beleolvadnak a bükkfák vagy a tölgyfák kérgének színébe! Nincsenek tollfüleim, a szemem pedig egészen sötét feketésbarna. Híres, remegő „hú-huhuhúúú” huhogásomat a filmekben is gyakran hallhatod éjszakai erdei jelenetek alatt.

A legtöbb bagollyal ellentétben nappal is aktívan vadászom, hiszen a sarkvidéki nyáron egyáltalán nem megy le a nap! Az öreg hímek szinte teljesen hófehérek, míg a tojók és a fiatalok tollazatát sötét keresztsávok és pöttyök tarkítják. Még a csőrömet és a lábujjaimat is sűrű, puha tollbunda („hócipő”) borítja, amely megvéd a –40 °C-os sarkvidéki fagyoktól.

A fejemen lévő „tollfülek” elsősorban a rejtőzködést szolgálják, mivel megtörik kerek fejem körvonalát, így könnyebben beleolvadok a fák kérgébe és ágaiba; emellett a hangulatomat is kifejezem velük: izgalom vagy udvarlás során felmeresztem őket, míg nyugodt, pihenő vagy repülő állapotban gyakran teljesen lelapítom.

A füleim eltérő magasságban helyezkednek el, ezért ugyanaz a hang kissé eltérő időben érkezik beléjük; az agyam összeveti a hangokat, így pontosan meghatározza, honnan jönnek – akár teljes sötétségben is elkapok egy egeret pusztán a neszei alapján!

Régen gyakran használtak csalimadárként az „uhuzás” során, hogy a varjakat, szarkákat és szajkókat gyérítsék: jól látható helyre ültettek ki, mert a madarak nappal gyakran megtámadnak, ha felfedeznek, az emberek pedig egy közeli leshelyről figyelték az eseményeket, és lelőtték az engem zavaró madarakat (emiatt sokszor kifosztották a fészkeimet is).

Tollazatom messziről fekete-fehérnek tűnik, de ha rásüt a nap, a szárnyam és a hosszú farkam zöldes, kékes és lilás fémes színekben pompázik! Az állatvilág egyik legintelligensebb madara vagyok: a tudósok kimutatták, hogy az emlősökön kívül szinte egyedüliként a madarak között képes vagyok felismerni saját magamat a tükörben!

Kékes-lilás fényű fekete tollazatom mellett a felnőtt vetési varjút könnyen felismerheted a csőre tövén látható világosszürke, csupasz bőrfelületről: ez azért alakult ki, hogy amikor a nedves földben pajorok után vájkálok, ne ragadjon sár a csőröm tövének tollaira!

Fekete tollazatom mellett a tarkóm és a nyakam elegáns ezüstszürke, a szemem pedig világos gyöngyfehér! A híres Nobel-díjas viselkedéskutató, Konrad Lorenz kedvenc madara voltam: könyveiben megörökítette, milyen bámulatos memóriával ismerjük fel egymást és az embereket, és milyen megható gondoskodással védelmezzük a társainkat.

Nevemet a hátamat és a hasamat borító hamuszürke tollazatról kaptam, amely olyan, mintha egy szürke mellényt – vagyis dolmányt – viselnék a koromfekete fejem, szárnyam és farkam fölött! Rendkívül találékony vagyok: a kemény héjú diót magasra felrepülve a betonútra ejtem (sőt a zebránál megvárom, amíg az autók áthajtanak rajta, és amikor pirosra vált a lámpa, biztonságban felszedem a dióbelet!).

Vadászat közben egyedülálló mutatványra vagyok képes: a széllel szemben, gyors szárnycsapásokkal és legyezőként szétterjesztett farktollakkal egy helyben „szitálok” a levegőben 10–20 méter magasan! A szemem látja az ibolyántúli (UV) fényt is, így a magasból világító csíkként látom a pockok vizeletnyomait a fűben.

A varjaktól hatalmas termetem, vaskos csőröm, toroktájéki borzas szakálltollaim, ék alakú farkam és mély „krrrok-krrrok” hangom alapján könnyen megkülönböztethetsz! Nemcsak eszközöket tudok használni és előre tervezni, hanem pusztán az öröm kedvéért légi akrobatikát (háton repülést, bukfencezést) végzek a szélben, télen pedig a havas lejtőkön a hátamon szánkózom le!

A legtöbb madárnak minden korty víz után fel kell emelnie a fejét, hogy lenyelje a vizet, én azonban a csőrömet a vízbe merítve, szívószálként felszívva tudok folyamatosan inni! Postagalamb rokonaim a Nap állása, a Föld mágneses mezeje és a szaglásuk alapján több száz kilométer távolságból is hazatalálnak.

Az ókori Görögországban a bölcsesség istennőjének, Pallasz Athénének a szent madara voltam (innen származik az Athene noctua tudományos nevem is), és ma is rajta vagyok a görög 1 eurós érmén! Amikor valami felkelti a kíváncsiságomat, hosszú lábaimon mókásan rugózva, „pukedlizve” hajlongok.

Bundám színe hazánkban nemcsak rozsdavörös, hanem sötétbarna vagy szinte koromfekete is lehet, a hasam azonban mindig hófehér, télen pedig hosszú szőrpamacsok nőnek a fülem csúcsára! Nem alszom valódi téli álmot, hosszú, bozontos farkamat pedig ugrás közben kormányrúdként és ejtőernyőként, alváskor pedig meleg takaróként használom.

Októbertől áprilisig valódi téli álmot alszom (hibernálok); az ősszel született kölyöksünök 700 grammos testtömeg felett már képesek sikeresen áttelelni – ezért kérlek, soha ne égess avart vagy kerti gallykupacot, mert könnyen lehet, hogy egy sün alszik alatta!